Mókus gondolatai

“Féltsd, de ne féltsd túl!”

Épp az előbb futottam ezzel a mondattal össze, amit Vida Ágnes osztott meg közösségi oldalán.
Rátapintott a lényegre, mert pont erről szólt a mai napunk.
Egy-két nap tele hisztivel és nyűggel ment el, átvészeltük. Nem értettem mi lehet a baj, hiszen eddig minden olyan remekül ment.
Aztán, egyszer csak gondolt egyet a kis drága fiam és totál ellentéte lett. Csak anya kellett, de enni nem akart. Na, meg ezek a hisztik, nyafogások. 
Tegnap előtt, épp, hogy betöltötte az 5. hónapot négykézlábra állt. Mondanom se kell, mennyire büszke vagyok rá, meg aztán szerencsére ezzel minden problémája messze szállt.
Viszont nekem jött az a gond, amit szerintem már mindenki ismer, aki szült valaha gyereket.
13608065_1121151927947601_1692622078_n

 Mielőtt elmesélem, előtte egy rövid történet:

Azt olvastam egyszer, hogy az anyák féltése a gyerekek számával kezd csökkenni. Legjobb példa erre a homokozó.
Az első gyereknél futunk vele az ügyeletre, hogy homokot evett a csemete, szedjék ki belőle.
A második gyereknél már mi szedjük ki a szájából, és elmagyarázzuk neki, nem biztos, hogy jó ötlet a homokot megenni.
Majd a harmadik gyereknél már csak legyintünk, hogy ennyi kosz kell az egészséges fejlődéshez.

Szóval, vissza kanyarodva a személyes történetemhez, ugyebár én még az első gyereknél tartok.
Alig vártam már, hogy végre kommunikáció képes legyen,  vagy legalábbis helyet tudjon változtatni.
Ez alig egy hete megtörtént. Az én drágám végre gurulni kezdett. Eddig ez nem is baj, sőt, kimondottan vicces volt, mikor a plédjébe belegabalyodva próbált tovább gurulni.
Aztán, most, hogy négykézlábra áll, hááát..
Hol jobbra dől, hol balra. Én meg Király Gábort játszva nem győzök alá vetődni, hogy “jajj csak a fejét be ne verje” vagy “jaajj ott a fal, ez fájni fog.” Nem tudtam, hogy van egy ilyen szuper képességem, hogy a szoba egyik végéből a másikba képes vagyok a másodperc töredéke alatt át vetődni..

Nem lehet nem túlfélteni. Ilyen nincs. Persze, tudom, el kell engednem ahhoz, hogy bátran induljon világot felfedezni. De annyira-annyira nehéz. Legtöbbször inkább végig se nézem, csak összehúzom a szemem. 
Nem tudom, hogyan fogom átvészelni ezt az időszakot. Lehet megőszülök, mire rendesen és biztonságosan járni fog. Vagy infarktus kapok.
De nagyon büszkén figyelem minden egyes próbálkozását, és büszke mosolyát. Mert persze, büszke magára, ha valami sikerül neki, aztán rám néz, figyelem e. Mikor látja, hogy figyelem, felém dob egy büszke mosolyt.
Nincsenek szavak arra amit ilyenkor érzek.
Ha nem sikerül, addig nyafizik, erőlködik és próbálkozik, amíg összehozza. Ezt sem könnyű végig hallgatni, végig nézni, mert látom mit kínlódik. Viszont, ha segítek neki, bevörösödik és torka szakadtából mondja a magáét. 
Igaza van, én már tudok mászni és menni is, most rajta a sor.

Így állunk most. Szerintem pár hét múlva már mászni fog. Nos, az újabb izgalmakat hoz majd.
rukkoljatok, hogy átvészeljem. 🙂 

eric01

Címkék: , , ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!