Mókus gondolatai

Bábeli zűrzavar, avagy: hello dackorszak!

Kezd felnőni a kis csemetém, és mi sem mutatja ezt jobban, minthogy napi szinten romokban a lakás. 
Cipő a szoba közepén, díszpárna a konyhában.. Nem, ezek nem maguktól vándorolnak oda, hanem az én kis drága gyermekem cipeli oda.
Ez önmagában még nem is baj. Sőt, bevallom, van, hogy jókat mosolygok rajta. Még akkor is, ha annyira nagyon segít teregetni, hogy utána a szoba különböző pontjairól kell összeszednem a vizes ruhákat.
Persze, a teregetés itt még nem ér véget. Alig telik el negyed óra, Eric beáll a szárogató alá, és egyesével húzkodja le a ruhákat. Ez után jön a teregetés második felvonása.
Észre vettem, mióta elindult, több dolgot is ismételnem kell napi szinten. Gondolok itt az előbb említett teregetésre, vagy az állandó rendrakásra. Mire végzek, kezdhetem elölről. Aztán nap végén ülök, és nem értem, miben fáradtam ennyire el.
Viszont, elkezdett mesét nézni, ami nagyon jó, mert nyerek némi időt, amit két rendrakás között akár magamra is fordíthatok.
Gondolom mindenki ismeri a Bogyó és Babóca című mesét. 
Én már annyira ismerem, hogy múltkor azt vettem észre, hogy álmomból megébredve a főcímdal ment a fejembe.
Eric is egyre jobban ismeri, mert már egy jelenettel korábban sziszeg, ha jön a kukac vagy a vízisikló, előre dúdol, ha szülinapos dal jön, vagy mikor a szarvasbogárnak megsérül a szarva, Ő már előre simizi a fejét.
Imádom, hogy ennyi esze van.
De legalább már nem sír, mikor a kukac kiesik a cseresznyéből és mérgesen felkiált: Mit tettetek a cseresznyémmel?

Mert volt olyan pár hét, hogy még a cseresznye szót sem szabadott kiejtetni mert torka szakadtából elkezdett sírni.
Pedig volt, hogy csak annyit mondtam neki, óvatosan a joghurttal, mert nagyobb cseresznye darab is van benne.
Utána 15 percig vigasztaltam, mire folytatta az evést.
Egyre jobban értjük már egymást. Beszélni még nem nagyon akar, viszont már kézzel-lábbal elmutogatja amit szeretne mondani.
Itt jön be a káosz. 
Egyre többször észrevettem, gondol egyet és elkezd sikongatni. Azt figyeli, hogyan reagálunk rá. 
Múltkor a boltba kiszemelt egy nőt. Addig sikongatott neki már-már hisztérikusan, míg a nő rá nem nézett.
Egy alkalommal meg annyira dühös volt B-re, hogy minden erejével B combjába csípett.
Van olyan, hogy a játékaira morog, vagy kiabál velük, vagy épp dobálja őket.
Ha például nem figyelem épp, mit akar mondani, akkor aztán elszabadul a hangerő. Ahogy csak a torkán kifér.



Bevallom őszintén, megijesztenek ezek a kitörések, holott tudom, ez normális, sőt még az elején vagyunk. 
Viszont annyira képes vagyok lefagyni, hogy van, hogy csak állok, és nézek rá nagy szemekkel. Ki van zárva, hogy az én gyerekem erre képes legyen.
Meg aztán, ilyenkor mit tegyek? Kiabálni nyilván nem fogok. Hideg víz alá se teszem. Már azért sem, mert az én anyám ezt tette velem, meg is lehet nézni, mi lett az eredménye.
Így egyenlőre egy- és eddig hatásosnak tűnő- fegyverem van a düh rendezésére, hogy átölelem.
Sokszor el akar lökni magától, de én akkor is csak ölelem.
Eddig mindig az lett a vége, hogy lenyugodott, vissza ölelt és elment játszani. 
De vajon ez meddig lesz elég?

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!