Mókus gondolatai

32 + 1,5

A szokásos szülinapi bejegyzés nem maradhat el. Még akkor sem, ha most épp máshol vagyok.
Ott, ahol mindig is szerettem volna lenni. Ahol mindig süt a Nap. Ahol delfinek úszkálnak a vízben, és pálmafák nőnek a földből. Ahol az emberek bikiniben és papucsban mennek végig a sétáló utcákon.
De hadd tekintsek vissza az elmúlt egy évemre.

A fiam rengeteg boldogságot és Napfényt hozott az elmúlt időben. Csodálatos látni ahogy fejlődik és napról napra egyre többet ért meg a körülötte levő világból.
Kezd kialakulni a személyisége és már közel sem az a baba aki egy évvel ezelőtt volt.
Szépen lassan elhagyja a baba tulajdonságait.
Ez örömmel tölt el a legtöbb esetben, viszont mindig belém hasít egy érzés. Meg 2 tappancs reggelente..konkrétan a számba.
Az elmúlás érzése.

Soha nem jön már vissza az az idő mikor még pici volt vagy mászni tanult.
Annyi képem és videóm van már róla, hogy múltkor le kellett mentem egy külső helyre mert nem bírt a telóm memóriája. 3 Gigáról beszélünk…
Próbálom megragadni a legtöbb pillanatot, amik már soha nem jönnek vissza.
De akárhogy is nézem, fáj az elmúlás.
Annyira vártam már, hogy itt tartsunk. Legyen kicsit önálló, meg már tudjon kommunikálni, meg járni.
Most meg hiányzik a pici baba kora. Hiányérzetem van, mintha valamit kihagytam volna. Pedig vele voltam minden percben, minden levegővételénél.
Ilyenek az anyák, semmi nem jó nekik. 🙂

Amúgy sok minden nem változott az életemben az elmúlt egy évben.
Rohan az idő. Hétfő, aztán péntek.. Reggel, majd este..
Pörögnek a hónapok.
Viszont, ha összehasonlítom magam a 10 évvel ezelőtti énemmel, sok változást látok.
Nem vagyok már olyan forrófejű, tudok csendben maradni amikor szükséges, de kitudok állni magamért amikor itt az idő.
Nincsenek kirohanásaim, mondhatni bölcsebb lettem (bármilyen viccesen is hangzik)
Mára megértettem olyan dolgokat, ami évekkel ezelőtt még felfoghatatlan volt számomra.
Tudok hálát adni minden apró dologért ami boldoggá tesz.
Van bennem alázat és türelem.
Persze az anyaság is sokat tett ahhoz, hogy ilyen legyek.
És ami talán mindig is az egyik legnehezebb volt: mára már tudok elengedni. Még mindig nem könnyen, de már belátom ha valami már nem fér bele az életembe, és elengedem.

32… most ennyi. Zavar e még, hogy egyre több? Nem.. már nem..
Mikor 30 lettem, majdnem megbolondultam, nem bírtam megemészteni.
Ma már azon vagyok, hogy fejlesszem magam és jobb emberré váljak.
Elfogadóbb legyek. Ezen még van mit csiszolni. De minden nap egy tiszta lap.



“az élet egy pénzdarab
feldobom néha
de tudom mi  fontosabb:
az írás
nem a fej”
(Kovács Ákos)

Címkék: , ,

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!